Second paragraph of third chapter (a long one, broken in two for the English translation):
Most, mikor túlesett már az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár. Már régen várt. Már nem is tudta, mikor alakult át a sértődés és a bosszúvágy várakozássá. Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot. A tábornok őrzött egy fiókban ilyen régi fényképeket. Apja arcképét. Az apa testőrszázadosi egyenruhát viselt ezen a képen. Haja bodros-fürtös volt, mint egy leányé. Vállairól fehér testőrköpeny esett alá; a köpenyt gyűrűs kezével összefogta mellén. És oldalt hajtotta fejét, büszkén és sértődötten. Soha nem említette, hol sértették meg és miért. Mikor hazajött Bécsből, vadászni kezdett. Mindennap vadászott, minden évszakban; ha nem akadt vad, vagy tilalmi idő köszöntött be, a rókákra és a varjakra vadászott. Mintha meg akarna ölni valakit, s folytonosan erre a bosszúra készül. A tábornok anyja, a grófnő, kitiltotta a kastélyból a vadászokat, igen, eltiltott és eltávolított mindent, ami a vadászatra emlékeztet, a fegyvereket és a lőszertartó táskákat, a régi nyilakat, a kitömött madár- és szarvasfejeket, az agancsokat. Akkor építette a testőr a vadászlakot. Ott aztán együtt volt minden: a kandalló előtt nagy medvebőrök terültek el, s a falak mentén fehér gyapjúposztós, barna keretes falitáblákon lógtak a fegyverek. A belga, az osztrák puskák. Az angol kések és az orosz golyós fegyverek. Minden vadra. És a vadászlak közelében tartották a kutyákat, a népes falkát, a kopókat és vizslákat, s a solymász is itt lakott a három, sapkás sólyommal. A tábornok apja itt élt, a vadászházban. A kastélybeliek csak az étkezések órájában látták. A kastélyban halvány színekkel borították a falakat, világoskék, világoszöld, halványpiros francia selyemtapétákkal, melyeket arannyal csíkoztak a Párizs környéki szövőgyárakban. A grófnő személyesen válogatta minden évben a tapétákat és bútorokat a francia gyárakban és üzletekben, minden ősszel, mikor családi látogatásra hazájába utazott. Ezt az utazást nem mulasztotta el soha. Joga volt hozzá, kikötötte a házassági szerződésben ezt a jogát, mikor feleségül ment az idegen testőrhöz. Now that the first surprise had passed, he suddenly felt tired. One spends a lifetime preparing for something. First one suffers the wound. Then one plans revenge. And waits. He had been waiting a long time now. He no longer knew when it was that the wound had become a thirst for revenge, and the thirsting had turned to waiting. Time preserves everything, but as it does so, it fades things to the colorlessness of ancient photographs fixed on metal plates. Light and time erase the contours and distinctive shading of the faces. One has to angle the image this way and that until it catches the light in a particular way and one can make out the person whose features have been absorbed into the blank surface of the plate. It is the same with our memories. But then one day light strikes from a certain angle and one recaptures a face again. The General had a drawer of old photographs like that. The one of his father. Dressed in the uniform of a captain of the guards, with his hair in thick curls, like a girl. Around his shoulders, a white guard’s cape, which he held together against his chest with one hand, rings flashing. His head tilted to one side with an air of offended pride. He had never spoken of where and how he had been offended. When he returned from Vienna, he went hunting. Day after day, hunt after hunt, no matter what the time of year; if it was neither the season for red deer nor other game, he hunted foxes and crows.
As if he were set on killing someone and was keeping himself ready at any moment to take his revenge. The Countess, the General’s mother, would not have the huntsmen in the castle, she banned and banished anything and everything associated with hunting—weapons, cartridge pouches, old arrows, stuffed birds and stags’ heads, antlers. That was when the Captain of the Guards had the hunting lodge built. It became the place for everything: great bearskins in front of the fireplace, panels framed in brown wood and draped in white felt on the walls to display weapons. Belgian and Austrian guns. English knives, Russian bullet holders. Something for every type of game. The kennels were nearby, the entire pack and the tracking dogs and the Vizslas and the falconer lived there with his three hooded falcons. Here in the hunting lodge was where the General’s father spent his time. The inhabitants of the castle saw him only at mealtimes. The castle interiors were all in pastels, the walls hung with coverings of pale blue, pale green, and soft rose striped with gold, from workshops near Paris. Every year the Countess herself would select papers and furniture from French manufacturers and shops, when she went to visit her family. She never failed to make this journey, which was guaranteed to her in her marriage contract when she accepted the hand of the foreign Officer of the Guards.
When I did my survey of books set in various European countries a few years back, this appeared to be the top book set in Hungary, at least in terms of ownership on LibraryThing and Goodreads. I was a bit dubious in that it's set in the castle belonging to a noble Hungarian family, and most such castles were in the territory lost by Hungary after the first world war – and also, Márai himself was from Košice which is now in Slovakia. But in fact I'm going to give it the benefit of the doubt; Márai's relatives were the Órszag family, who did have a couple of castles which ended up on the right side of the lines drawn at the Grand Trianon.
It's quite a short book, but very dense. The central character has lost everything that he held dear; his wife died long ago, and he lost her long before that anyway; his oldest friend comes to visit, and they thrash out the details of a painful past after a long separation. It's very end-of-empire ish. I though it was well enough observed, but I don't especially sympathise with imperial nostalgia, so not hugely inclined to seek out Márai's other work. You can get it here.
One thought on “Embers, by Sándor Márai”